Sziasztok!
Végre, nagyon sok várakozás után elkezdhettem ezt a blogot: mire megírtam ezt a prológust, mire összeraktuk a designt, ami még mindig nincs készen teljesen...
Remélem tetszeni fog nektek a történet, és bízom benne, mert azt hiszem, kissé kevésbé emlegetett blogtémához sikerült nyúlnom, talán senkit sem ijeszt el a dolog...
Jó olvasást!
xXx. Zel. (vagy Al, mindenki máshogy hív...)
- Csont nélkül átment a hazugságvizsgálón.
- Igen, láttam az eredményeit. A Farmról jókat mondanak róla.
- Egyetlen gondom van vele. Túl szép.
- Mit gondolsz, konkurencia számodra?
- Nem. Kitűnik a tömegből. Csak nézz rá. Ha valaha szembemenne veled az utcán, te is felismernéd, nem? És ez nem jó. El kell tűnnie, felejthetőnek kell lennie.
- Mondd meg neki, hogy fesse be a haját.
- Ez nem ilyen egyszerű. Az arccsontjai... Olyan markerei vannak, mint szerintem még senkinek. Az ilyenek lebuktatnak minket.
- Akkor jöjjön a B-terv? Megvan az ember, akire az adófizetők pénzét akarod költeni?
- Meg.
Az volt a legrosszabb, hogy én szerettem magam. Nem olyan voltam, mint más emberek, akik azt mondják, "túl nagy az orrom", vagy "beesett az arcom". Én boldog voltam úgy, ahogy. Szerettem, hogy sötét a hajam, szerettem, hogy hullámos, és nem akartam, hogy megváltoztassák. De ez volt az álmom ára.
Nem gondoltam volna, hogy ha elveszik a külsőm, akkor a lelkem egy darabja is odavesz majd. Akkor jöttem csak rá, mennyire is önmagam voltam addig. Csak azt nem tudom, hogy ha feladom magam az álmomért, akkor beteljesült-e. Mert én önmagamként akartam ezt megélni.
A családomat csütörtök este hívták fel őket, hogy a lányuk súlyos autóbalesetet szenvedett, és csak pár hajszálon múlott az élete. Az arca súlyosan rongálódott, így egy teljes plasztikai sebész-gárda dolgozik rajta. Eközben én egy tükörrel szemben ültem egy fényesfehér katonai kórház egyik vizsgálójában, és a tükörképemet néztem. Akkor még sötétbarna volt a hajam, markáns az arcom. Csak bámultam magam, és tudtam, hogy öt perc múlva már nem láthatom magam ugyanígy. Öt perc múlva egy teljesen más Elly Mitchell leszek.
Miközben a tükörben bámultam az arcom, arra gondoltam, hogy a szüleim most rémültek. Tudtam, hogy ott állnak egy városi kórház folyosóján és azt hiszik, én vagyok a műtőben. Tudtam, hogy mutatni fognak nekik egy függönyt, hogy amögött fekszik a lányuk. Tudtam, hogy átverik őket, mert én is benne voltam.
Éjszaka volt, hideg, én pedig rettegtem. Sötét öltönyös emberek léptek be a szobába, papírokat írattak alá velem, én pedig már akkor sem lepődtem volna meg, ha meg akartak volna ölni. Nem mondtak semmit, én pedig nem mertem megszólalni. Csak csendben ültem, és magamat néztem, már vagy négy órája. Négy órát adtak, hogy elbúcsúzzak magamtól.
Aztán, pontban kilenckor bejöttek az orvosok. Mögöttük vagy hat ügynök sétált, akik sorfalat álltak mellettem, ahogy betoltak a műtőbe. Senki sem beszélt. Mindannyian tudtuk, miért vagyok itt, szavakra nem volt szükség. És igen, féltem. Féltem attól, mi fog történni, de legjobban attól, hogy hogyan fogok felébredni. Tudtam, hogy egy designer megtervezte az arcom, és az orvosokkal is konzultáltak, de nekem nem mutatták meg. Egy olyan kilenc órás műtétre készültem, amiből fogalmam sem volt, hogyan fogok felébredni.
Olyan volt, mintha illegális lenne. Este volt, emberek az ajtóknál biztosítottak, nehogy bejöjjön valaki, mindent kulcsra zártak, ráadásul mindenki néma volt, mintha rögtön vallomás lenne esetleg a köszönés. Néma csend volt. Amikor felfeküdtem az asztalra, hallottam, hogy a mellettünk lévő repülőtéren gépek szállnak le. Tudtam, hogy én már nem ébredek itt. Itt csak a műtétem intézik, és amint vége, visznek is abba a kórházba, ahol anyámék várják a felépülésem. Láthatják, ahogy felébredek. Aztán azt mondják majd nekik, hogy komplikációk léptek fel, így napokra egyedül maradok majd.
És pontosan így történt.
Miután elaltattak, már egy másik kórházban ébredtem. Reggel volt, durván tűzött a nap, így folyton hunyorgatnom kellett. Éreztem, hogy nem tudok felülni, mert le vagyok kötözve. Először megijedtem, de aztán sóhajtottam. Hozzá kell még szoknom, hogy a CIA ilyen.
A felébredésem után egy kék köpenyes orvosnő jött be, és azt mondta, felkelhetek. Éreztem, hogy kötés van a fejemen, és láttam is: csak a szemem, az orrom és a szám látszott ki, de egyszerűen éreztem, hogy megváltoztam. Ahogy végigsétáltam a folyosón tudtam, hogy gondolják, mi van velem. Mindenki engem nézett, ahogy odasétáltam a fekete ruhás ügynökökhöz, és besétáltam egy tárgyalószobába. Igen, féltem. Nem, nem tudtam, miért hívatnak.
- Eleanor Mitchell? - kérdezte az egyikük, majd a válaszomat meg sem várva kezet nyújtott. - Patrick Miller.
Csak bólintottam. És aláírtam. Nem is kellett mást csinálnom, beszippantott a bürokrácia. Majd, miután Miller ügynök - a társa csak így hívta - végzett, egy kék köpenyes orvosnő jött be. Látszólag ő is a CIA ügynöke lehetett. Részletesen elmagyarázta, mi is a sztorim, mire emlékszem, mit kell hazudnom a családomnak. Aztán visszaküldtek a szobámba pihenni, marionettbábuként rángatva.
Felültem az ágyamra, és körbenéztem a kórteremben. Nem láttam a személyes holmimat, de tudtam, hogy elégették a ruháimat a CIA-nál. Hiszen ha autóbalesetet szenvedtem, akkor a dolgaimnak is meg kellett semmisülniük. A kocsimat is bezúzatták.
Naponta átkötözték a fejemet, de nem láthattam az arcom. Kértem, de nem engedték.
Amikor hat nappal a műtét után először láthattam anyámékat, nem fogott el az öröm. Magamban az orvosnő által kitalált sztorit mondogattam, bár jó hazudozó lettem a Farm után. Pedig nekem mindig nagyon fontos volt az igazság, ezért éreztem, hogy egy részem meghalt a műtét után.
A hetedik napon a kórházba bejött hozzám egy nő. Azt mondta, befesti a hajam. Nem értettem, miért van erre szükség, de nem ellenkeztem, leültem, és engedtem, hogy a fejemre kenje. nem tudtam, milyen színű lesz, fog-e tetszeni, de az utóbbi egy hétben már gondoltam arra, hogy visszakérdezek, de nagyon jól tudtam, hogy ezek az emberek ugyanúgy egy bürokratikus rendszer bábjai, mint amilyen én leszek hamarosan. Olyan közel álltam az álmomhoz, hogy eszembe sem jutott közbeszólni, miközben éppen valósággá vált.
A festék lila volt, és huszonéves felnőttként volt annyi eszem, hogy tudjam: szőke. Meg is értettem, miért éppen ezt a színt választották: a szőke a leggyakrabb hajszín a világon. Minden második embernek szőke haja van.
Tudtam, hogy most már tényleg nem hasonlítok önmagamra. Szellemként járkáltam a kórtermek között, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért pont most. Még nem volt teljesen vége a Farmos kiképzésemnek, az évfolyamtársaim még mindig kint voltak a semmi közepén egy túlélőgyakorlaton, amikor engem behívtak. Leültettek egy szobába Langley-ben és hazugságvizsgálóra kötve kérdezősködtek. A végén tették fel az ajánlatot. A szemem sem rebbent, amikor azt mondták, át kell operáltatni az arcom, belül azonban olyan vihar söpört végig rajtam, ami még soha.
A kilencedik napon engedtek ki, délután. Délelőtt egy ügynök bejött hozzám, és elmondta, hogy a gyanú elaltatásának érdekében pár napig otthon kell maradnom, majd elém tett egy mobilt, és közölte, hogy azon fognak hívni, de ezt tartsam titkos helyen. Délután pedig leszedték a kötést a fejemről. Őszintén? Valami ilyesmire számítottam.
Az arcom markáns vonásait nem tudták eltüntetni, de lényegesen felejthetőbb lettem. A hajam pedig szőke, az a fajta nagyon szőke hajszín, ami már majdnem fehér. Furcsa volt bevallanom magamnak, de nem állt rosszul, és tudtam, hogy ha nem festik be, soha ki nem próbálom.
Halálosan nyugodtan öltöztem fel, és azon gondolkoztam, hogy a CIA jól kitalálta az autóbalesetet: többé nem kellett takargatnom a testem akár egy fürdőruhában, hiszen a Farm miatt hegek borították, a szüleim pedig biztosan megkérdezték volna, honnan vannak. Mi aféle nagy olasz családnak felelünk meg: egy ház az egész családnak. Én egy ideje kiköltöztem: azt hazudtam, hogy az egyetem miatt, pedig tulajdonképpen a Farmon laktam, a kiképzőközpontban.
Míg a legtöbben tudják, hogy az FBI kiképzőközpontja Quantico-ban van egy tengerészgyalogsági támaszponton, addig kevesen vannak tisztában azzal, hol is van a Farm. Én sem tudom pontosan. Busszal vittek oda minket Langley-ből, sötétben. A hely maga elég szélsőséges, tele van sziklákkal, erdőkkel, szóval hasonló Quantico-hoz, de mégis sokkal jobban el van rejtve. Persze azért kiírják egy táblára, ha ez ember egy mérföldes közelben van, de miután elhagytuk a táblát még hat ellenőrző kapun kell átmenni, mire a központi recepcióhoz érünk. Ez egy három mérföldes szakaszt jelent. A belépés előtt minden lehetséges dolgot kiderítenek az emberről. Azt is megnézik, lopott-e a kocsija. Az utolsó állomáson kutyákkal mennek végig az autó körül. Az ajtó felett fémérzékelő van. És ez még csak a kiképzőközpont.
Valóságos megváltás volt hazaérni. Naphosszat gubbasztottam a nappali foteljában, míg a családom mellettem nézte a tévét. Olvastam, zenét hallgattam, és vártam a hívást.
A tizenkettedik napon meg is érkezett. Az ölemben tartottam a fekete mobilt.
- Eleanor Mitchell. - ez volt a kód. Ha a teljes nevemen válaszolok, készen állok.
- Jöjjön Langley-be. - hallottam egy ismeretlen hangot.
- Amint lehet.
Mindenki furcsán nézett rám, elvégre az elmúlt napokban szinte meg sem szólaltam. Persze, biztosan furcsa lehetett, hogy hirtelen kimozdulok, de elkértem anyám autóját, és amint lehetett, hajtottam Langley felé.
És pontosan így történt.
Miután elaltattak, már egy másik kórházban ébredtem. Reggel volt, durván tűzött a nap, így folyton hunyorgatnom kellett. Éreztem, hogy nem tudok felülni, mert le vagyok kötözve. Először megijedtem, de aztán sóhajtottam. Hozzá kell még szoknom, hogy a CIA ilyen.
A felébredésem után egy kék köpenyes orvosnő jött be, és azt mondta, felkelhetek. Éreztem, hogy kötés van a fejemen, és láttam is: csak a szemem, az orrom és a szám látszott ki, de egyszerűen éreztem, hogy megváltoztam. Ahogy végigsétáltam a folyosón tudtam, hogy gondolják, mi van velem. Mindenki engem nézett, ahogy odasétáltam a fekete ruhás ügynökökhöz, és besétáltam egy tárgyalószobába. Igen, féltem. Nem, nem tudtam, miért hívatnak.
- Eleanor Mitchell? - kérdezte az egyikük, majd a válaszomat meg sem várva kezet nyújtott. - Patrick Miller.
Csak bólintottam. És aláírtam. Nem is kellett mást csinálnom, beszippantott a bürokrácia. Majd, miután Miller ügynök - a társa csak így hívta - végzett, egy kék köpenyes orvosnő jött be. Látszólag ő is a CIA ügynöke lehetett. Részletesen elmagyarázta, mi is a sztorim, mire emlékszem, mit kell hazudnom a családomnak. Aztán visszaküldtek a szobámba pihenni, marionettbábuként rángatva.
Felültem az ágyamra, és körbenéztem a kórteremben. Nem láttam a személyes holmimat, de tudtam, hogy elégették a ruháimat a CIA-nál. Hiszen ha autóbalesetet szenvedtem, akkor a dolgaimnak is meg kellett semmisülniük. A kocsimat is bezúzatták.
Naponta átkötözték a fejemet, de nem láthattam az arcom. Kértem, de nem engedték.
Amikor hat nappal a műtét után először láthattam anyámékat, nem fogott el az öröm. Magamban az orvosnő által kitalált sztorit mondogattam, bár jó hazudozó lettem a Farm után. Pedig nekem mindig nagyon fontos volt az igazság, ezért éreztem, hogy egy részem meghalt a műtét után.
A hetedik napon a kórházba bejött hozzám egy nő. Azt mondta, befesti a hajam. Nem értettem, miért van erre szükség, de nem ellenkeztem, leültem, és engedtem, hogy a fejemre kenje. nem tudtam, milyen színű lesz, fog-e tetszeni, de az utóbbi egy hétben már gondoltam arra, hogy visszakérdezek, de nagyon jól tudtam, hogy ezek az emberek ugyanúgy egy bürokratikus rendszer bábjai, mint amilyen én leszek hamarosan. Olyan közel álltam az álmomhoz, hogy eszembe sem jutott közbeszólni, miközben éppen valósággá vált.
A festék lila volt, és huszonéves felnőttként volt annyi eszem, hogy tudjam: szőke. Meg is értettem, miért éppen ezt a színt választották: a szőke a leggyakrabb hajszín a világon. Minden második embernek szőke haja van.
Tudtam, hogy most már tényleg nem hasonlítok önmagamra. Szellemként járkáltam a kórtermek között, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért pont most. Még nem volt teljesen vége a Farmos kiképzésemnek, az évfolyamtársaim még mindig kint voltak a semmi közepén egy túlélőgyakorlaton, amikor engem behívtak. Leültettek egy szobába Langley-ben és hazugságvizsgálóra kötve kérdezősködtek. A végén tették fel az ajánlatot. A szemem sem rebbent, amikor azt mondták, át kell operáltatni az arcom, belül azonban olyan vihar söpört végig rajtam, ami még soha.
A kilencedik napon engedtek ki, délután. Délelőtt egy ügynök bejött hozzám, és elmondta, hogy a gyanú elaltatásának érdekében pár napig otthon kell maradnom, majd elém tett egy mobilt, és közölte, hogy azon fognak hívni, de ezt tartsam titkos helyen. Délután pedig leszedték a kötést a fejemről. Őszintén? Valami ilyesmire számítottam.
Az arcom markáns vonásait nem tudták eltüntetni, de lényegesen felejthetőbb lettem. A hajam pedig szőke, az a fajta nagyon szőke hajszín, ami már majdnem fehér. Furcsa volt bevallanom magamnak, de nem állt rosszul, és tudtam, hogy ha nem festik be, soha ki nem próbálom.
Halálosan nyugodtan öltöztem fel, és azon gondolkoztam, hogy a CIA jól kitalálta az autóbalesetet: többé nem kellett takargatnom a testem akár egy fürdőruhában, hiszen a Farm miatt hegek borították, a szüleim pedig biztosan megkérdezték volna, honnan vannak. Mi aféle nagy olasz családnak felelünk meg: egy ház az egész családnak. Én egy ideje kiköltöztem: azt hazudtam, hogy az egyetem miatt, pedig tulajdonképpen a Farmon laktam, a kiképzőközpontban.
Míg a legtöbben tudják, hogy az FBI kiképzőközpontja Quantico-ban van egy tengerészgyalogsági támaszponton, addig kevesen vannak tisztában azzal, hol is van a Farm. Én sem tudom pontosan. Busszal vittek oda minket Langley-ből, sötétben. A hely maga elég szélsőséges, tele van sziklákkal, erdőkkel, szóval hasonló Quantico-hoz, de mégis sokkal jobban el van rejtve. Persze azért kiírják egy táblára, ha ez ember egy mérföldes közelben van, de miután elhagytuk a táblát még hat ellenőrző kapun kell átmenni, mire a központi recepcióhoz érünk. Ez egy három mérföldes szakaszt jelent. A belépés előtt minden lehetséges dolgot kiderítenek az emberről. Azt is megnézik, lopott-e a kocsija. Az utolsó állomáson kutyákkal mennek végig az autó körül. Az ajtó felett fémérzékelő van. És ez még csak a kiképzőközpont.
Valóságos megváltás volt hazaérni. Naphosszat gubbasztottam a nappali foteljában, míg a családom mellettem nézte a tévét. Olvastam, zenét hallgattam, és vártam a hívást.
A tizenkettedik napon meg is érkezett. Az ölemben tartottam a fekete mobilt.
- Eleanor Mitchell. - ez volt a kód. Ha a teljes nevemen válaszolok, készen állok.
- Jöjjön Langley-be. - hallottam egy ismeretlen hangot.
- Amint lehet.
Mindenki furcsán nézett rám, elvégre az elmúlt napokban szinte meg sem szólaltam. Persze, biztosan furcsa lehetett, hogy hirtelen kimozdulok, de elkértem anyám autóját, és amint lehetett, hajtottam Langley felé.
Nagy volt és fehér, ezek mellett pedig nagyon elegáns. Ha irodista lennék, egészen biztosan egy ilyen helyen akarnék dolgozni. És abban is biztos voltam, hogy ez a hely az irodisták fellegvára, hogy minden irodista - mint ahogy fűztem a gondolatot... - itt akar dolgozni. Ennél elegánsabb, szebb, komolyabb helyet el sem lehetett képzelni. Mert tényleg komoly volt. Hiszen ez a hely mégis csak a Központi Hírszerzési Hivatal. Nem valami ügyvédi iroda, nem szépségszalon. Ez az a hely, ahol egy jól elkapott mondat is érhet milliókat.
Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki a kocsimból, és indultam el a bejárat felé. Rengetegen lézengtek, mind elegánsan, egyesek derűlátóan beszélgettek másokkal, de voltak olyanok is, akik céltudatosan mentek, amerre láttak. Igazából én egyikükhöz sem tartoztam. Nem tudtam, hova kell mennem, és azt sem, kitől kérhetnék segítséget. Ez a hely olyannak látszott, ahol mindenki tudja a másik nevét, de nem ismerik egymást. Mindenki állomásozott együtt mindenkivel, de egyik se tudja, hány gyereke van a másiknak. Barátságok, de nem túlzott magánéletben vájkálás.
Az előcsarnokban megtorpantam. Az egész hatalmas volt, fényes fehér. Felettem a kerengőn emberek vonultak az irodáikba, ahol a fehéret a fekete váltotta fel, a folyosókra nézve pedig itt-ott - például valami büfészerű beszögellésnél - narancssárgára színezték. Ezt azonban csak az láthatta, aki az első szemlélők élményét élvezte: azelőtt még sosem voltam a langley-i székházban: a hazugságvizsgálatomat ugyan itt intézték, de akkor hátul kellett bemennem, és nem láthattam semmit az épületből. Megértettem ezeket az embereket: mi van, ha valaki még a poligráfra is ártó szándékkal érkezik? Nem engedhetik be a főépületbe.
Körülnéztem, de senki sem sietett hirtelen a segítségemre. Végül úgy döntöttem, az őrökhöz lépek. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg őket, és nem is akartam a beszélgetés közepébe vágni, hiszen egy mellettük álló magas, sötét hajú férfival társalogtak, akinek a keze eltakarta a belépőkártyáját, így nem tudtam leolvasni a nevét.
- Helló. - tettem meg az első lépést.
- Helló. - köszönt vissza az egyik őr. - Miben segíthetek?
- Eleanor Jonathan Mitchell? - kérdezte a férfi.
- Igen.
- Mielőtt még megkérdeznéd, honnan tudom a neved, közlöm, hogy nekem kell körbevezetnem téged.
- Akkor miért nem jöttél oda? Miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból? - velem egyidősnek tűnt, és nem olyannak, aki majd dirigál nekem, a feszültséget pedig le kell vezetni.
- Ez a hely bábot és hülyét csinál mindenkiből, úgyhogy gondoltam, addig szokd. - vonta meg a vállát, mintha semmi különös nem történt volna. - Körbevezetlek, és megcsináljuk az azonosítódat.
- Rendben. - vontam meg a vállam.
A pasas nem mutatkozott be, bár úgy láttam, nem is érzi szükségét. Végül is úgy tűnt, sosem fogok vele együtt dolgozni, úgyhogy nem bántam. Egy megjegyzendő névvel kevesebb.
- Szóval, mesélj magadról. - indult el az egyik folyosón.
- Miért is? - kérdeztem vissza, miközben követtem.
- Mert ezen az épületen belül mindenki mindent tudni fog rólad. Az aktádban úgyis minden bent van, és egy ideje már vezetik rólad. Most mondj el mindent, amit tudnom kell rólad, és akkor majd nem ér meglepetés, ha kinyitom.
Hirtelen nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani. Hogy szeretem a cannolit?
- Az apám neve Pete Mitchell. És vadászpilóta volt. Kérlek, süss el egy ironikus Top Gun-viccet., csak, hogy otthon érezzem magam.
- Ezt a helyet rövidesen az otthonodnak, a munkahelyednek, a szüleid otthonának és a háziorvosod rendelőjének fogod érezni. - vonta meg a vállát, de nem mondott el egy poént sem. Ez furcsa volt, már kezdtem azt hinni, hogy nem ismeri a Tog Gun-t, mert akik eddig hallották apám nevét, sosem hagyták ki a dolgot.
- Jobbra vannak a büfék. Amit csak akarsz. - intett egy teljes szárny kajálda felé. - Az épület tíz emelet, plusz a pinceszintek, a tíz emelet körülbelül hozzáférés szerint van súlyozva. Ha fel akarsz menni valamelyikre, akkor a lift bizonyos importja előtt kell elhúznod a belépődet. Ha nem kaptál rá jogosult embertől előzőleg engedélyt, akkor kérhetsz, és egy kísérő fog felvinni. A liftekről körülbelül ennyit kell tudni. Az épületek: - egy nagy ablaknál állt meg, ahonnan az egész belső udvart láthattam - DCIA, DDCIA, ADD és AD/MS.
- Ez elég sok betűszó. - jegyeztem meg.
- Ezen a helyen meg kell szokni. A lényeg az, hogy abban az épületszárnyban az aljától a legfelső részig a fontos emberek vannak. Látod azokat a kis tükröződéseket az üvegen? - kérdezte, mire közelebb hajoltam és bólintottam. - Ez volt a napi látásteszt. Dupla golyóálló üveg. Ezeken csak egy réteg van. Ott vannak a katonai tanácsadók, az igazgató, a Szervezetek Igazgatója. Erről egyébként elég is ennyit tudni. Ez még a Wikipédián is fent van, szóval ne érezd magad bennfentesnek. Gyere, megyünk tovább.
Végigsétáltunk a folyosón, ahol minden kereszteződésnél a CIA címerét festették a padlóra. A férfi megállapodott egy ajtónál, majd kinyitotta. Újabb folyosóra vezetett. Az ajtók előtt elhaladva csupa férfinévvel kerültem szembe, így egyre jobban megrémített a tudat, hogy csak a sorozatokban dolgozik annyi nő a CIA-nál.
- Melyik neved használod? - kérdezte hirtelen. Igazságtalannak éreztem, hiszen én még csak az övét sem tudtam.
- Az Elly-t. A Jonathant rövidítem.
- Az aktádban az áll, hogy megváltoztattad.
- Ide figyelj! - meg akartam szólítani, de nem tudtam a nevét. - Ha annyira kívülről fújod az aktám, miért nem nézed meg benne, mi volt az előző?
- Mert akármilyen furcsa, nekem sem lehet mindenhez hozzáférésem.
- Jó. Az Eleanor-t, mert régen a Jonathan volt az első nevem, de már második, és rövidítem. Túl fiús volt.
- Akár J. Edgar Hoover. Ilyen jól hangzott volna a J. Eleanor Mitchell. Vagy a J. Mitchell.
- Csak lesz itt egy Top Gun-os utalás...
- Reménykedni lehet. Ide most bemegyünk. - nyitott ki egy ajtót. - Itt fogjuk elintézni, ki is legyél. Muzeológus, légikísérő, tudom is én mi.
- Te mi vagy? - kérdeztem.
- Haditudósító. A volt katonáknak mindig ez jár, jegyezd meg, és örülj, hogy nem voltál a seregben.
- Honnan tudod, hogy nem voltam? - sértette a tény, hogy úgy gondolja, nem lennék jó katona.
- Akkor magad vetted volna észre a dupla üveget, és már rég a még meg sem ismert feletteseidről panaszkodnál. Hidd el, ezt szokták.
- Szóval azért ismered fel az újakat, mert te vagy itt a kurátor?
- Ja, muzeológusként vagyok itt, csak közben irányítok egypár embert. De mindig is műtárgyakkal akartam foglalkozni. - viccelt, éreztem, bár a hangjában nem érződött. Mintha halál komolyan beszélne. - Gyere, itt bemegyünk. - lökött meg egy ajtót.
Mintha csak egy átlagos irodát láttam volna, azon kívül, hogy ebben elég kevés személyes tárgy volt. Csupán pár fotó az asztalon, oklevelek a falakon, de más nem igazán.
- Helló. Arthur Miller vagyok. Én készítem el az álcáját.
- Üdv. - ültem le vele szemben.
- Clayton, rád itt szükség van? - kérdezte a férfitól. Szóval Clayton a neve!
- Az én felelősségem. Még lehet terrorista is. - vonta meg a vállát rám nézve.
- Rendben, akkor ezt gyorsan el fogjuk intézni. A nap végére minden meglesz. Az igazolványait szeretném. Mindet. A nap végére az álcájával együtt az azonosítója is elkészül. Csupán aláírások kellenének... - tolt az orrom elé egy halom papírt.
- Az a híres bürokrácia... - szúrta közbe Clayton, mire Arthur felnézett, de nem válaszolt neki semmit, csupán csak rosszallóan nézett rá.
Engem nem érdekelt a negatív hozzáállása. Nekem egy álmom vált valóra, és úgy éreztem, jogom van élvezni, így mindenhova mosolyogva kanyarítottam alá a nevem. Nem kellett biztatni.
Miután végeztünk, Clayton kikísért az irodából, majd a lift felé irányított. Egy megszokott mozdulattal - ahogyan mesélte - elhúzta a belépőkártyáját a szenzor előtt, majd megnyomta a hatodik szint hívógombját.
- Szóval hatos a hozzáférésed? - kérdeztem.
- Nem. Az osztály van ott. Az előbb hazudtam. Nem csak a hozzáférés dönti el a dolgokat. Néha személyes okok vannak terítéken.
Nő vagyok, így kíváncsi is, úgyhogy szerintem nem lepte meg, hogy vártam a választ. Azonban az nem érkezett, ő lezártnak tekintette a témát.
- Hogyan kerültél ide? - kérdeztem csak úgy mellékesen. Érdekelt Clayton, mert különösen viselkedett, és meg akartam tudni, mire fel.
- Ezt inkább én kérdezném tőled. Két diplomával az emberek legkisebb rétege jelentkezik a CIA-hoz.
- Ennek is nulla egész egy ezrede hallgatott egyszerre skandinavisztikát és matematikát. - tettem hozzá.
- Ez így van. Na, mondd, meguntad Pitagoraszt?
- Ne beszélj így róla. A matematika rendkívül érdekes. Ha tudni akarod, a Matematikai intézetben dolgoztam kockázatkezelőként. Kutattam. Valószínűséget és algoritmusokat, amivel egyének mozgását, útvonalát lehet kiszámolni.
- Szóval spekuláltál?
- Tudományos alapokon nyugvó spekuláció.
- És ez azt jelenti, hogy dolgoztál a rendőrségnek? - kérdezte. Elmosolyodtam. Csak sikerült kihúznom belőle valamiféle érdeklődést.
- Nem fog tetszeni a válasz.
- Azért csak mondd el.
- Az FBI-nak. - nyögtem ki. - Nem, nem a Hoover épületben, csupán küldözgettem nekik az aktákat.
- Már kezdtem félni. No, és a matek mellett mi megy még?
- A földrajz. - vallottam.
- Azt meg mégis hogyan? Azt hittem, elméleti fizikát mondasz, vagy még valami kocka dolgot...
- Az volt a második tantárgyam.
- És legalább svédül tanultad? - nézett rám, mire kibukott belőlem a röhögés.
- Komolyan. Akármilyen vaktérképet felismerek, még ha megfordítod akkor is. És minden ország fővárosának nevét tudom.
- Te jó isten, neked kéne itt irányítónak lenni...
- Erre inkább nem mondok semmit. - közöltem. Jó, hogy nem azt mondja, hogy jobban tudom nála a dolgokat, és ő fogja nekem megmondani, hova megyek, és mikor.
- Ne is mondj, Maverick. - mondta, mire hátrafordultam. Az indulatomban kissé hátrahagytam, pedig ő vezetett engem.
- Csak kierőszakoltad magadból a Tog Gun-os megjegyzést.
- Ha kiörömködted magad, akkor mehetnénk. Röviden megmutatom, mi hol van, aztán mehetünk is a mi osztályunkra. Hoover már valószínűleg vár.
- Mi ez a reinkarnációs rendszer?
- Ó, hát ő csak a mi főnökünk...
- És az igazgató is Hoover? Ez itt a menő? Olyan nevű ügynököket szerezni, akik volt FBI-os nagykutyák reinkarnációi? Mi a te neved, Clayton?
- Öhm... Ez beigazolja majd a elméleted. - köhintett. - Clayton Webster.
- William H. Webster. - bólintottam. - Teljesen logikus. Az FBI nem haragszik, hogy az igazgatót is így hívják?
- Á, elnézik, amíg nem íratja át Edgar-ra.
- Ha szereznek egy Bush nevű igazgatót, akkor visszavágtak. Névadót névadóért.
- Úgy látom nagyon ki akarsz cseszni velük, Maverick. Mégis mennyire voltak bunkók?
- Fekete terepjáróval járnak.
- Miért, te Audi-típus vagy? - kérdezte.
- Nem. Nekem Land Rover-em van. Fehér.
- Most megleptél. Mindegy is, itt van a Benelux-osztály. Na, megmondja a nagy földrajzos, mik is a Benelux-államok?
- Hollandia, Belgium, Luxemburg.
- Ez már teljesítmény. - bólintott. - Szóval itt ezekkel foglalkoznak.
Nem lepett meg igazán a dolog. Mindig gondoltam, hogy a CIA-nak több osztálya van, mint azt a Wikipédián írják. Clayton körbevezetett az Afrika, az Ázsia, és az összes többi, földrészek alapján elnevezett osztályon, azok alosztályain.
- Mi van még ezeken kívül? Többet nehezen tudok elképzelni. - mondtam kissé zavartan.
- Hát, itt van a B épület hatodik emelete... Mint mondtam, itt fontosak a társadalmi viszonyok. - a lift felé sétáltunk. - Jó embereknek kell nyalni a seggét, jó szavakkal.
- Te is így csinálod? - húztam fel a szemöldököm.
- Nem, én erre a feladatra beszereztem egy kutyát. - válaszolta. És, elértük a liftet.
Őszintén, amikor behelyeztek, fogalmam sem volt, hogy mégis hova tesznek. Sosem hallottam még más egységről, csak amit a Wikipédián olvastam, meg amit a sorozatokban láttam. Azt azonban felfogtam, hogy ha ennyire nem nyilvános, akkor valami államtitok része leszek majd.
- Szóval, Maverick, üdvözöllek Amerika egyetlen közzé nem tett egységénél. Ez a Belföldi védelem. A többit majd a főnök mondja. - közölte, majd egy ajtóhoz terelt, a kezét a kilincsre tette. - Viszont, amikor bent leszünk, ne feledd. Jó segget kell nyalni. - és kacsintott.
Féltem attól, ki lesz a főnököm. Valami nagyon kemény nőre számítottam, vastag keretes szemüveggel és metsző tekintettel. De Joan... Olyan hihetetlenül nőies volt, amire nem találtam szavakat. Amikor benyitottunk, felnézett, bólintott, majd Claytonra nézett.
- Joan, bemutatok neked még egy Joant. Kérlek, süss el egy poént. Az apját Pete Mitchell-nek hívják és vadászpilóta volt.
- Mit vársz, hogy küldjem azonnal Miramarba? - kérdezte, mire elmosolyodtam.
- Elly Joan Mitchell. - nyújtottam a kezem.
- Joan, Johanna vagy Jonathan? - kérdezte.
- Jonathan.
- Egy újabb szülő aki a lánygyereknek is fiúnevet ad. - forgatta meg a szemét, de azonnal a tárgyra tért. - Az első bevetése nem lesz nagy ügy. Megy és jön, ha szerencsés, akkor megszólalnia sem kell. - ezt úgy mondta, mintha baromi kivételes lenne a dolog, mintha lenézné ezeket a bevezető munkákat... Elnyomottnak éreztem magam mellette, annyira látszott, hogy sokkal többet tud, mint én, hogy az intelligenciája az egekben, hogy milyen magabiztosan feszít a ruhájában, ami passzésan áll rá, hogy mennyire belenőtte magát ebbe a helybe.
Mintha csak egy átlagos irodát láttam volna, azon kívül, hogy ebben elég kevés személyes tárgy volt. Csupán pár fotó az asztalon, oklevelek a falakon, de más nem igazán.
- Helló. Arthur Miller vagyok. Én készítem el az álcáját.
- Üdv. - ültem le vele szemben.
- Clayton, rád itt szükség van? - kérdezte a férfitól. Szóval Clayton a neve!
- Az én felelősségem. Még lehet terrorista is. - vonta meg a vállát rám nézve.
- Rendben, akkor ezt gyorsan el fogjuk intézni. A nap végére minden meglesz. Az igazolványait szeretném. Mindet. A nap végére az álcájával együtt az azonosítója is elkészül. Csupán aláírások kellenének... - tolt az orrom elé egy halom papírt.
- Az a híres bürokrácia... - szúrta közbe Clayton, mire Arthur felnézett, de nem válaszolt neki semmit, csupán csak rosszallóan nézett rá.
Engem nem érdekelt a negatív hozzáállása. Nekem egy álmom vált valóra, és úgy éreztem, jogom van élvezni, így mindenhova mosolyogva kanyarítottam alá a nevem. Nem kellett biztatni.
Miután végeztünk, Clayton kikísért az irodából, majd a lift felé irányított. Egy megszokott mozdulattal - ahogyan mesélte - elhúzta a belépőkártyáját a szenzor előtt, majd megnyomta a hatodik szint hívógombját.
- Szóval hatos a hozzáférésed? - kérdeztem.
- Nem. Az osztály van ott. Az előbb hazudtam. Nem csak a hozzáférés dönti el a dolgokat. Néha személyes okok vannak terítéken.
Nő vagyok, így kíváncsi is, úgyhogy szerintem nem lepte meg, hogy vártam a választ. Azonban az nem érkezett, ő lezártnak tekintette a témát.
- Hogyan kerültél ide? - kérdeztem csak úgy mellékesen. Érdekelt Clayton, mert különösen viselkedett, és meg akartam tudni, mire fel.
- Ezt inkább én kérdezném tőled. Két diplomával az emberek legkisebb rétege jelentkezik a CIA-hoz.
- Ennek is nulla egész egy ezrede hallgatott egyszerre skandinavisztikát és matematikát. - tettem hozzá.
- Ez így van. Na, mondd, meguntad Pitagoraszt?
- Ne beszélj így róla. A matematika rendkívül érdekes. Ha tudni akarod, a Matematikai intézetben dolgoztam kockázatkezelőként. Kutattam. Valószínűséget és algoritmusokat, amivel egyének mozgását, útvonalát lehet kiszámolni.
- Szóval spekuláltál?
- Tudományos alapokon nyugvó spekuláció.
- És ez azt jelenti, hogy dolgoztál a rendőrségnek? - kérdezte. Elmosolyodtam. Csak sikerült kihúznom belőle valamiféle érdeklődést.
- Nem fog tetszeni a válasz.
- Azért csak mondd el.
- Az FBI-nak. - nyögtem ki. - Nem, nem a Hoover épületben, csupán küldözgettem nekik az aktákat.
- Már kezdtem félni. No, és a matek mellett mi megy még?
- A földrajz. - vallottam.
- Azt meg mégis hogyan? Azt hittem, elméleti fizikát mondasz, vagy még valami kocka dolgot...
- Az volt a második tantárgyam.
- És legalább svédül tanultad? - nézett rám, mire kibukott belőlem a röhögés.
- Komolyan. Akármilyen vaktérképet felismerek, még ha megfordítod akkor is. És minden ország fővárosának nevét tudom.
- Te jó isten, neked kéne itt irányítónak lenni...
- Erre inkább nem mondok semmit. - közöltem. Jó, hogy nem azt mondja, hogy jobban tudom nála a dolgokat, és ő fogja nekem megmondani, hova megyek, és mikor.
- Ne is mondj, Maverick. - mondta, mire hátrafordultam. Az indulatomban kissé hátrahagytam, pedig ő vezetett engem.
- Csak kierőszakoltad magadból a Tog Gun-os megjegyzést.
- Ha kiörömködted magad, akkor mehetnénk. Röviden megmutatom, mi hol van, aztán mehetünk is a mi osztályunkra. Hoover már valószínűleg vár.
- Mi ez a reinkarnációs rendszer?
- Ó, hát ő csak a mi főnökünk...
- És az igazgató is Hoover? Ez itt a menő? Olyan nevű ügynököket szerezni, akik volt FBI-os nagykutyák reinkarnációi? Mi a te neved, Clayton?
- Öhm... Ez beigazolja majd a elméleted. - köhintett. - Clayton Webster.
- William H. Webster. - bólintottam. - Teljesen logikus. Az FBI nem haragszik, hogy az igazgatót is így hívják?
- Á, elnézik, amíg nem íratja át Edgar-ra.
- Ha szereznek egy Bush nevű igazgatót, akkor visszavágtak. Névadót névadóért.
- Úgy látom nagyon ki akarsz cseszni velük, Maverick. Mégis mennyire voltak bunkók?
- Fekete terepjáróval járnak.
- Miért, te Audi-típus vagy? - kérdezte.
- Nem. Nekem Land Rover-em van. Fehér.
- Most megleptél. Mindegy is, itt van a Benelux-osztály. Na, megmondja a nagy földrajzos, mik is a Benelux-államok?
- Hollandia, Belgium, Luxemburg.
- Ez már teljesítmény. - bólintott. - Szóval itt ezekkel foglalkoznak.
Nem lepett meg igazán a dolog. Mindig gondoltam, hogy a CIA-nak több osztálya van, mint azt a Wikipédián írják. Clayton körbevezetett az Afrika, az Ázsia, és az összes többi, földrészek alapján elnevezett osztályon, azok alosztályain.
- Mi van még ezeken kívül? Többet nehezen tudok elképzelni. - mondtam kissé zavartan.
- Hát, itt van a B épület hatodik emelete... Mint mondtam, itt fontosak a társadalmi viszonyok. - a lift felé sétáltunk. - Jó embereknek kell nyalni a seggét, jó szavakkal.
- Te is így csinálod? - húztam fel a szemöldököm.
- Nem, én erre a feladatra beszereztem egy kutyát. - válaszolta. És, elértük a liftet.
Őszintén, amikor behelyeztek, fogalmam sem volt, hogy mégis hova tesznek. Sosem hallottam még más egységről, csak amit a Wikipédián olvastam, meg amit a sorozatokban láttam. Azt azonban felfogtam, hogy ha ennyire nem nyilvános, akkor valami államtitok része leszek majd.
- Szóval, Maverick, üdvözöllek Amerika egyetlen közzé nem tett egységénél. Ez a Belföldi védelem. A többit majd a főnök mondja. - közölte, majd egy ajtóhoz terelt, a kezét a kilincsre tette. - Viszont, amikor bent leszünk, ne feledd. Jó segget kell nyalni. - és kacsintott.
Féltem attól, ki lesz a főnököm. Valami nagyon kemény nőre számítottam, vastag keretes szemüveggel és metsző tekintettel. De Joan... Olyan hihetetlenül nőies volt, amire nem találtam szavakat. Amikor benyitottunk, felnézett, bólintott, majd Claytonra nézett.
- Joan, bemutatok neked még egy Joant. Kérlek, süss el egy poént. Az apját Pete Mitchell-nek hívják és vadászpilóta volt.
- Mit vársz, hogy küldjem azonnal Miramarba? - kérdezte, mire elmosolyodtam.
- Elly Joan Mitchell. - nyújtottam a kezem.
- Joan, Johanna vagy Jonathan? - kérdezte.
- Jonathan.
- Egy újabb szülő aki a lánygyereknek is fiúnevet ad. - forgatta meg a szemét, de azonnal a tárgyra tért. - Az első bevetése nem lesz nagy ügy. Megy és jön, ha szerencsés, akkor megszólalnia sem kell. - ezt úgy mondta, mintha baromi kivételes lenne a dolog, mintha lenézné ezeket a bevezető munkákat... Elnyomottnak éreztem magam mellette, annyira látszott, hogy sokkal többet tud, mint én, hogy az intelligenciája az egekben, hogy milyen magabiztosan feszít a ruhájában, ami passzésan áll rá, hogy mennyire belenőtte magát ebbe a helybe.
